Mikor a tanácsra szoruló ad tanácsot...

Szóval voltam a gurunál, aki másnap fogadott, de csak most érett meg bennem, hogy ezt a felesleges körömet is lezárjam. Aznap voltam, amikor kirabolták, így beszélgetésünk folyton megszakadt az ezirányú telefonok okán. Máig sem tudom, hogya mennyi volt ebben a valóság és mennyi a reklám. Ugyanis arra a kérdésére, hogy az "álmomon túl" miből gondoltam, hogy tud segíteni, és mikor ecseteltem, hogy olvastam az Interneten, hogy eladja a Zálogházát, s ebből azt gondoltam, hogy ez "némi" kontraindikációt jelent,- azaz segít nekem, hogy megértsem a "zálogházak" koreográfiáját- hangosan felnevetett: "ugyan már, dehogy adom el, az a szöveg csak reklám!"

Azt felajánlotta, hogy a megközelítőleg 5327 db-ból álló raktárkészletét átnézhetem ugyan, és az időpont is oké, mert 4 hónapig tárolja és utána, ha nem váltódik ki a zálogtárgy, kikerül eladásra, tehát ha augusztusban volt a betörés, most kerül ki piacra, és 2 millió forintig semmilyen dokumentumot nem kérnek a zálogházak az ékszereket behozóktól, legyen az akármennyire tagbaszakadt, ez a törvény, és a Parlamentben interpelláljak. E felett meg a betörő nem olyan hülye, hogy egyszerre hozza be. "Nem is ajánlanák neki. Szóval átnézhetem, és esküszik, hogy visszaadja, ha netán megtalálnám, de mindezt csak meztelenül tehetem, mert ugye..hát a ruhán a zsebek némi rizikófaktort jelentenek. De mikor ezekkel a feltételekkel is menni akartam, nevetve odaszólt a kolleganőjének: "né mán, ez a nő komolyan gondolja...."

No meg azt is megjegyezte, hogy csak Budapesten 317 Zálogház van, és ha netán mindegyik ilyen nagyvonalú lenne, mint ő, ez még egy tüdőgyulladást is jelenthetne. Ebből aztán megértettem, hogy nem sok keresnivalóm van ez ügyben. S mikor egyértelműen rákérdeztem, hogy végül is mit tanácsol nekem, tömör válasza az volt, hogy felejtsem el az egészet és törjem azon a fejem, hogy hogyan tudnám pótolni a milliókat. Azaz előre nézzek és ne hátra. Ennek ugyan ellentmond későbbi nyilatkozata, amikor úton útfélen a kamerák előtt elveszett és kirabolt emlékeiről beszélt és hogy vissza kell szereznie, mert felesége addig nem akar megnyugodni, dehát istenem. A kettős beszéd magasabb körökben is bevált módszer.

Már épp menni akartam, amikor szólt, hogy ne menjek, mert meg akar nekem mutatni egy reklámfilmjét, ami most készült el és áttörő siker lesz. Legalább akkora, mint az a bizonyos Zálogházi beharangozó, amikor egy egyszerű papírdarabot mutat fel.  A reklámfilmen az" aranyszállítmány érkezett sztori" megy át sörfogyasztásba, amikor  is a sör színe a közös nevező. A véleményem csupán annyi volt, hogy" túl hosszú, ki fogja ezt leadni"-s mivel feltételezhetően nem ezt várta, így személytelenül váltunk el egymástól...

Még mindig....

ezen az augusztusi betörésen jojózok. Olyannyira, hogy már ezzel is álmodok. Vasárnapról hétfőre virradóra arra ébredtem, hogy Klapka György áll az ágyam mellett, kezében valami papundekli lópikulát tart, miközben tagoltan mondja a képembe: "Zálogból visszamaradt ékszerek, szinte féláron kaphatók a Klapkánál..." A semmi sincs véletlen teleológiájából kiindulva kiugrottam az ágyból és felírtam egy cetlire:" felhívni Klapkát..." Persze tudom én, hogy az agy összekeveri a szitutatív élményeket a benne  lerakódott tartalommal, azaz az augusztusi kirablásom összekeveredik a karácsonyi bulvárral: a szegény megöregedni nem tudó Mary Zsuzsi táncdalénekes önkéntes halálával, amelyet fűszerez az örökifjú exférj riporteri faggatásokra adott válasza.

Másnap felhívtam a Vámház körúti Klapka Zálogházat, ahol kértem a tulajt. De érzékeltem a fiatal női hangban a félsz-et, - kit kapcsolhat, kit nem - így kértem egy email-címet. És megírtam levelem.

Klapka György klapka@aranyember.hu	jan. 10. (1 napja)
címzett: saját magam

2011.okt.21 Szentendre és Vidéke- Olvasói levél

Betörésem margójára

Vannak olyan dolgok az életben, amit az ember igazából csak akkor hisz el, ha megtapasztal. Ha átéli mindazt, amit anno rémregényekben olvasott, manapság meg nap mint nap a médiában lát és hall. Olyan dózisokban, hogy a veleszületett emberi reflex alapján gyakorlatilag immúnissá válik, s egyfajta felülemelkedéssel hárítja el magától a borzalmakat: Szörnyű, de azért jó, hogy mégsem én vagyok a szenvedő alany.

Betörtek. Elvitték a múltamat. A vagyonomat. Az összes aranyat, amit családi ékszernek hívnak. Négy generáció üzenetét, két világháborút megjárt földalatti elrejtését magán hordozó, egyesek szerinti holt tőkét, ami átörökíti az ősök és utódok közötti kötelesség-tisztelet örökérvényűségét. Egy pillanat alatt semmivé lett a milliókban tárgyiasított, de igazi értékét becsülni lehetetlen vagyon, ami igazi értékét csak akkor képes megmutatni, amikor már nem birtokolom. Úgy tud fájni, hogy azt hiszem, hogy belehalok…

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor megláttam a terasz kétszárnyas vasajtajának elvágott rácsait, a lyukat, amin bejött vagy bejöttek azok, akik nem az én fajomhoz tartoznak. Lehet, hogy emberszabásúak ugyan, de nem emberek, mert az emberhez, mint emberi teremtményhez hozzátartozik a lélek. Az a megfoghatatlan valami, amitől ember az ember, ami megkülönbözteti őt a többi élőlénytől. Ilyen hangulatomban szemrebbenés nélkül aláírnám az igent a halálbüntetés visszaállítására...

Szegény Kati néni, Csanád unokám dédanyja, aki már pár éve a béke szigetén van, azt nem tudta feldolgozni, hogy itt, a Szamárhegyen a fehérneműi között turkáltak, és ezáltal megbecstelenítették, ami az Ő értékrendszerében abszolút tabu, intim szféra. És miközben az ellopott családi ékszerekről nagymamakorú leányainak csak annyit tudott mondani, hogy: lányok, ezúttal már nem örököltök, s ezen ellopott ékszerekkel kapcsolatban sírba vitte soha ki nem beszélt fájdalmát: a fehérneműs szekrényébe még pár évig be kellett nyúlnia és így nap mint nap keresztre feszíttetett önmaga tisztátalanságának kényszere alatt. Én is valami ilyesmit érzek.

Én azt nem tudom feldolgozni, hogy itt ül vagy ültek ezek az elvetemült férgek, alattomosan kihasználva a távollétet, és szelektálnak: ez kell, ez nem kell, ez arany, ezüst schillingérmét  nem viszek, mert segg vagyok és nem ismerem. Kifordítják évszázados lakhelyükről a féltve őrzött családi emlékeimet, zsebükbe gyűrik, mint a taknyos zsebkendőjüket, és húznak kifelé, és kéjes örömüktől megrészegülten még jó nagyot rúgnak az ékszerek dobozának tetején egyfajta álcaként meghúzódó orvosi leleteimbe, meglehet pont az artrózist mutató röntgenleletembe, amitől általuk- ha jelképesen is - de még bénább lettem..

„Miért volt egyben? Miért nem tette széfbe? Miért nem volt biztosítva? Megannyi rendőri kérdés és megjegyzés.” És valóban. Miért is nem? Mindegyikre van – számomra legalább is evidens – válaszom, és írással foglalkozó egyén lévén ki is fejtem, de az a jogi érv, miszerint folyamatban lévő ügyről nem nyilatkozom, esetemben is érvényes. Már csak azért is, mert látok, tapasztalok olyan jelenségeket, amelyekről kötelességem írni, mert közösségi ügy, és nem személyes.

Környezetemben légvonalban 150 méteren belül az elmúlt másfél évben 11 betörés volt, tőszomszédoméknál háromszor. Valamennyi esetben a tettes ismeretlennek bizonyult, és a betörést követő 60 nap után kaptak erről hivatalos értesítést. Ez alatt az idő alatt semmilyen idézéssel, kérdéssel nem kereste a meg őket a rendőrség.

Kérném azokat a lakosokat, akik személyes érintettségüknél fogva úgy érzik, hogy szeretnének még foglalkozni, illetve tenni az őket ért sérelmeik, veszteségeik miatt, nevemre szólóan tiszteljenek meg visszajelzésükkel a szerkesztőségen keresztül. Köszönöm.

Dr. Kollárné Balla Anna

***

A megjelent cikkre ezidáig  érdemben (nov.5) 3-an jelentkeztek: két asszony az utcán illetve a lakásomon keresett meg, míg egy önkormányzati dolgozó a főszerkesztőn keresztül..Mindhárman hasonló körülményű betörésről tájékoztattak, további ezirányú ügyintézésem -dokumentumok -stb. begyűjtése jelenlegi kórházi tartózkodásom miatt szünetel.

Továbbá :

- a cikket olvasva felhívott a Városi Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője, kivel még befekvésem előtt tudtunk érdemben tárgyalni. Az ott elhangzottakat külön  összegzem..

- És jött egy írásos "valami"*, amit a főszerkesztő megküldött nekem, hogy esetleg válaszoljam meg. Hogy képbe legyen az olvasó, itt is közreadom, mert nagyon tanulságosnak tartom. Iskolapélda arra, hogy bizonyos típusú emberek hogyan keverik a szart, mások kárán vagy baján  hogyan képesek azonnal saját pecsenyéjük sütögetésére, személyiségük fontosságának fitogtatására:

A "valami":

Fajvédelem

Olvasom a lap 31. számában dr. Kollárné Balla Anna felháborodott, indulatos sorait, melyet egy betöréses lopás kapcsán fogalmazott meg. Zömével maximálisan egyetértek: az elvitt anyagi értékeken túl nyilván mindenkit jogosan háborít fel, hogy elvitték családi múltjának tárgyi emlékeit és illetéktelenek beletenyereltek az intim szférájába.

Van azonban két dolog, amivel nem értek egyet. Az első, kevésbé súlyos, a halálbüntetés követelése. Azért egy betöréses lopásért talán mégsem kéne valakit bitóra küldeni. Mit kapna akkor a rabló, a gyilkos? De ezért még nem írtam volna.

A másik a súlyosabb, idézem: A felfeszített rácson „…bejöttek azok, akik nem az én fajomhoz tartoznak. Lehet, hogy emberszabásúak ugyan, de nem emberek…”

Itt bizony nagyon elszaladt a szerző tolla; esetleg indulatból előbb írt, minthogy átgondolta volna. Emberszabásúak nem törnek be: gorillák, csimpánzok az állatkertben vannak. Akik akár erkölcsi, akár írott szabályokat, törvényeket megszegnek, azok bizony a mi fajunkhoz tartoznak, emberek, homo sapiensek. (Arra gondolni sem merek, hogy a szerző esetleg általa vélelmezett cigány elkövetőket akart ilymódon minősíteni.) Ember a nemzeti hős, a költő, a szabadságharcos, meg a kisember, aki igyekszik megfelelni minden írott és íratlan szabálynak. De ember az is, aki tilosban parkol, aki véletlenül gázol, meg az is, aki részegen, halálosan. Ember, aki adót csal és ember, aki rabol, gyilkol. Ember volt Cézár és Brutus is, Petőfi és Haynau, Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd főherceg és Gavrilo Princip, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Szálasi Ferenc, Donáth György és Rákosi Mátyás, Nagy Imre és Kádár János is. Ember volt Farkas János, a cigány sportoló, amikor magyar hazája dicsőségére olimpiát nyert, és akkor is, amikor ugyanőt súlyos börtönre ítélték.

És az emberi faj - bár megvetésre és példás büntetésre méltó – tagja az is, aki ezt a szégyenletes betörést elkövette.

Szegő András

*

E fenti hozzászólásra egyfajta válaszként íme egy erre érkező komment, hogy együtt  legyen olvasható:

"...

Este tizenegy után pár perccel

a bejárati ajtónál egy bézs-fehér alacsony termetű nyakörves kutya tűnik fel. Mögötte magas, jóképű férfi, kezében dobozszerű hatalmas táska.  Majd egy alig magas gyereklány, farmerben, papucsban. Ők a nyombiztosítók. Itt a váltás, a két egyenruhás rendőr távozik.

Nézem a kutyust.

Komótosan végigsétál az alsó szinten, a lépcsőfordulónál megáll, rám néz, majd indul felfele a felső szintre. Szagot fogott- gondolom, és megkap a remény. Bizakodom.

- Lesz szíves velem is foglalkozni, nem csak a kutyájával? Mutassa meg, hol jöttek be, de ne nyúljon semmihez. A többiek meg maradjanak, ott, ahol vannak, ne mászkálják össze a nyomokat.

Nehéz is lenne nekik nem ott az étkezőasztalnál maradni, hiszen a várakozás ideje alatt megivott szatmári szilva hatni kezd, ami érthető, hiszen lassan már egy óra is eltelt a várakozásban. Egyfolytában röhögnek, csak én sírok. Öcsike, a holnap Amerikába utazó gyermekkori haver „Szar ügy Ancsóka”- jelszóval egyetértéséről biztosít, Vali pedig némaságba burkolózva próbálja a látottakat és az italt megemészteni. Csak a férjem bírja nagy hanggal, nála ezt váltja ki az alkohol,  és periódikus ismétlések közepette tömören konstatálja: a kurva anyjukat, hozzánk is betörtek. Az összkép inkább mutat egyfajta végéhez közeledő névnapi bulit, mint halotti tort, de hát így van az, amikor a véletlenek egymás mellé rendezik a különböző eredőjű dolgokat.

- Nem magukkal van a kutya?- merek adni hangot csodálkozásomnak, mire megkapom a beosztásomat:

- Miből gondolja, hogy velünk van?

- Abból, hogy egyszerre jöttek be és én ezt a kutyát sosem láttam-  válaszolom, de annyira abszurdnak tűnik mindez, hogy az összefüggéseket egyszer és mindenkorra kizárom a gondolkodási funkcióimból, és megpróbálok csak kimondottan a jelenre koncentrálni.

Komolyan veszik a dolgokat, illetve inkább teszik. Nagytáskából előkerülnek mindenféle laborcuccok, fekete nyomot hagyva maguk mögött. Innen gondolom, hogy grafittal dolgoznak. Majd kimennek a teraszra, én bent a szoba közepén maradok. Beszámozzák a behatolást. 1-2-3- kerülnek elő a kis fémlemezen a számok, amit lehelyeznek az ajtó elé, kintről befelé haladva.  Ők kommunikálnak egymással, én élettelen báb vagyok ott a szoba közepén, magamra hagyottan, mint a nyolcvanas évek pedagógusnője az „egy szál magam”-ban, mögöttem a pálinkával átjárt férjem és barátaim, előttem az engem levegőnek néző érzelemmentes hatóság, akiknek szemmel láthatóan nem tetszik ez az egész bagázs.  „Mulatoznak, mi pedig nyomorgunk itt éjnek idején, mert őnagyságának aranyai voltak”- gondolhatják, ezt persze csak én gondolom, mert ők velem gondolataikat meg nem osztják. Legalább mondanának egy pár szót, vagy akármit,, a viktimológia is egyértelműen megállapítja, hogy ilyenkor az áldozatnak elég egy pár odavetett jó szó, amibe belekapaszkodhat, amitől érezhetne valami reményt, vagy legalább együttérzést- de nem, nincs empátia. Vagy ha netán tévednék, akkor itt annyira csal a látszat, hogy az már nem is igaz..

Férjem észreveszi magányosságomat, feláll, hozzám botorkál, annak ellenére, hogy ez tilos.

-Ígyál egy kortyot- nyújtja felém a szabolcsból hozott nem olcsó nedűt, - ettől legalább megnyugszol. - vigasztal. Már épp nyúlnék  a pohár utána, hátha valamit oldana, amikor kintről- mert ezek szerint a falnak is szeme van – a kishölgy rám mordul.

-Ha senki nem marad józan, ki fogja aláírni mindazt, amiért mi itt dolgozunk?

Megtört a jég, ezek szerint tudnak beszélni.

-Én- mondom. Ugyanis olyan betegségben szenvedek, hogy hiányzik az az enzimem, ami lebontja az alkoholt. Így, ha nem bontódik le, nem is hat, viszont, legalább történik velem valami, mert nekem is valahogy fel kell tudni dolgoznom, amivel most szembesülök. Megértem, hogy maguknak mindez rutinmunka, de én az életemben ezidáig nem sokszor kerültem ilyen helyzetbe, mondhatnám azt is, hogy soha..

-Ez viszont a szerencséje, -motyogja a hölgy, és belátom, nincs tovább mit beszélnünk.

Később fent az emeleten ugyan ez zajlik pepitában, azzal a különbséggel, hogy ott egy-két dolgot azért kérdeznek tőlem.  Hogy forintosítsam a károm, tételesen soroljam fel, mi hiányzik, ne fogdossak semmit, valószínűleg gumikesztyűt használtak, de az érmeket tartalmazó műanyag tokokon találtak nyomokat.

-Egybe fogják vetni az ujjlenyomatokat a környék betöréseinél találtakkal?

Értetlenül néznek rám.

-A központi nyilvántartással vetjük egybe, ha ott szerepelnek ezek a nyomok, akkor szerencséje van, de ilyen ritkán adódik..

-Nem ezt kérdezem- erősködöm, hanem itt száz méteren belüli körben az elmúlt időben sok betörés volt, mindenütt találtak ujjlenyomatokat, viszont sehol sem lett eredmény. A környék betörésein talált nyomok egybevetésére gondolok, mert feltételezhetően ugyanaz a csapat szabadon járkál ki be lakásainkba, ablak, rács nem akadály, és legalább előbbre vihetne az, ha tudnánk, hogy ugyanazok-e az elkövetők.

-Mit számítana ez a lényegen?

- Gondolom, hogy sokat. Mindenkinek lehetnek gyanúsítottjai, és a közös ismérvek alapján szűkülhetne a kör. E betöréssorozatok nagy hely és szokásismeretre utalnak

-Maga nyomozó?

-Nem. Viszont aktív pszichológus koromban évekig szakértőztem a rendőrségnek. Személyiségvizsgálatokat kellett készítenem a sértettről, hogy élethűen mondja el a vele megtörténteket, illetve volt olyan is, amikor az elkövetőről kellett profilt felállítanom.

-Most is csinál ilyeneket?

-Nem. Most már csak kimondottan elmélettel foglalkozom.

-Nem vetjük egybe a környék adatait, nem is tudunk róla. Nem egyazon nyomozókör helyszínel.

-És nincs Önök között semmilyen kapcsolat?

-Nincs.- zárja le röviden a férfi a felvilágosítást.

Kifelé menet még megkérdi:

-Ki a szomszédja?

- Alföldyék, de nem hallottak semmit, telefonon azonnal rákérdeztem.

- Egyik szomszéd sem?

-A másik én vagyok.

-Nem magát kérdezem, hanem jobbról a szomszédját.

- Jobbról a másik szomszéd én vagyok, mert az a  sarokház is a miénk, szerkesztőség és Galéria. Ott is ilyen rács van, de az sértetlen, ott nem voltak.

A két nyomozó összenéz, tekintetükben benne van az egész helyzetjelentés. És az, hogy rám nézve ez nem előny.

„ Két ház, családi ékszer, panyolai szilva, ugyan mit akar?  És ráadásul még fontoskodik. Mi meg itt szarakodunk éjnek idején, éhbérért…” Persze ezt is csak én gondolom a metakommunikatív jelekből összerakva, ami viszont esetemben kétségtelenül szubjektív és igencsak érzelmi alapokra épül.

Zálogházi kapcsolatot keresek...

Tegnap felhívtam Ritát.

Ő is földim, azaz nyíregyházi volt valamikor, a mellettem lévő lépcsőházban lakott.  Akkor, amikor megismerkedtünk, én pont dupla annyi idős voltam, mint ő, és ez akkor óriási korkülönbségnek számított. Mérföldkőnek.  Ő 14, én 28, én férjes és két gyerek anyja, Ő még általános iskolás és szűz. És mint tipikus tini, igencsak érdeklődött a lányság elvesztésének körülményeiről, nőgyógyász-feleségi és pszichológusi  első kézből. Számtalan közös programunk volt, mert egy csapatba teniszeztünk. Amolyan pofozógépként én foglaltam az első helyet, ő pedig hátul ifjú titánként hozta a pontokat az OB.I.ben. Rám a vesztes, reá a győztes szerep hárult, de a siker csapatjátékban közös, különben is nekem már kevésbé volt fontos, ami neki akkor már életperspektívának tűnt. Egykori válogatott futballista apja fűtötte is benne az ambíciót, nem eredménytelenül, mert Rita pár év múlva magyar bajnok lett,s felkerülve a fővárosba megélhetése lett a fehér sport. Miközben én elhagyva a versenyzést, legfőképp a fiaimmal akartam megszerettetni,  de az nem sikerült. Talán azért, mert nem hittem, hogy ez nem génekkel öröklődik.

Bájos, aranyos, kimondottan szép kislány volt, cserfes és igencsak pirulós. Egy szombathelyi vonatos utazás, át az országon, ma is bennem él. A hosszú órákban ő rendíthetetlenül kitartott kérdései és elvárásai mellett a nagy Ő és az élet dolgai iránt, amit csak a kuncogás vagy Frici bá, az edző hagyjátok már abba, inkább a meccsre koncentráljatok benyögése szakított meg, s aminek sörgőzös realitása mindannyiunknak  visszatükrözte:  férjnek és edzőnek is istencsapás egy ilyen  Frici.

Rita élvonalbeli teniszesként hamar férjhez ment egy szintén teniszező élsportoló sráchoz, aki mára jó nevű ügyvéd. Két lassan már felnőtt gyermeke van, és úgy tudom, hogy már csak hobby szinten űzi e sportot. Ennyi, amit  róla tudok, hiszen minimum 30 éve nem találkoztunk, ami nem kis idő. Hogy választott foglalkozása becsüs lett, azt is Nórától, szintén az egykori csapattagtól tudom, aki pár éve itt él Szentendrén.

Ritától a magyar zálogházak működéséről akartam némi infót szerezni, s azt megtudni, hogy tényleg igaz e, hogy semmilyen dokumentummal nem kell igazolni a bevitt ékszerek eredetét. Azt tudtam, hogy 89. óta ezen a téren is az emberek agyára ment a liberalizáció, amelynek következményeként a betöréseknek mintegy melegágya maga a lehetőség, hogy a betörő a lopott tárgyakért azonnal készpénzhez jut. De nem akartam elhinni, hogy az emberek alkotta törvények ekkora kiskapukat építenének ki a törvénytelenségeknek.

Persze azért volt némi gyanúm, amikor reggel hallottam a rádióban, hogy Szentendre és Pomáz között hévpótló buszok közlekednek, mert az éjjel valakik felszedték a kábeleket.  Én naivan azt hittem, hogy hosszú közfelháborodások következményeként rendezve lett a fémkereskedelem, de ezek szerint tévedtem. Máig meggyőződésem, hogy a köztéri bronzszobrokat vagy egyes testrészeiket- legyen az akár a miniszterelnöké - csak akkor törik le a bűnözők, ha van olyan felvevőhely, ahol erre kereslet van, vagy a vezetékeket több milliós kárt okozva ezzel csak akkor szedik fel, ha valaki megvásárolja. Úgy látszik a kormányváltás, ahol a pénzügyminiszter le lett váltva s vele együtt a fémfelvásárlói múltja és az ezzel járó ismeretségi lobby is bukott, csak elméletben sikerült, és ez az ok-okozati összefüggés nem sok evidenciával bír.

Rita autójával kiállt a körforgalomból a Pasaréten, amikor meghallotta a hangom.  Hangjának ugyanolyan gyerekes csillogása volt, miközben elmúlt már 47, és lassan már ő is klimaxol. De felhagyott vidámságával, és komolyra váltott, amikor meghallotta, hogy miért hívom.  Egy érett Rita válaszolt, a leülepedett tapasztalás átélt valóságával:

- Ancsa! Ezek csak tárgyak, nem érdemes egy lépést sem tenned értük. Tárgyak, értékes vackok ugyan, de Te döntöd el, hogy mi az érték. A zálogházaktól semmit sem várhatsz. Ellenérdekeltek, és azonnal beolvasztják az aranyat, pont azért, hogy ne találd meg. Egyharmadát fizetik ki az ügyfeleknek, azt is tört aranyként. Azonnal látják, kivel állnak szembe, és azt is nagyon jól tudják, hogy ki jön vissza érte és ki nem. Akármilyen szép és nemes a foglalat, vagy antik a darab, a lebukás veszélye nagy, pláne ha címer van benne. Ez bevált koreográfia és Te nem tehetsz semmit. Talán a régi BÁV tavaszi vagy őszi aukcióját virtuálisan végignézheted, de csak akkor, ha netán nosztalgiázni akarsz. De ahhoz még friss az élmény, s szél ellen nem lehet pisálni.  Három éve a budai házunkból 188 millió forint értékben vittek el festményeket. Valamennyi kapcsolatomat mozgósítottam, az összes magyar becsüs nekünk dolgozott. A házban volt riasztó, rács, mozgásérzékelő, minden, ami létezik a világon. Elképzelheted, ha valakinek Munkácsyja van otthon és becsüs, kincsei védelmében mi mindent megtesz. Persze Te nem tudod, hogy mi a férjemmel együtt műgyűjtők lettünk. Szenvedélyesen vásároltam, jártam az aukciókat, külföldön is az első utam ilyen helyekre vezetett. Előbb lett ez a rajongásom, és csak utána végeztem ilyen iskolát, amikor úgy gondoltam, hogy ideje a tenisz mellett valamilyen szakmát is választanom.

Magánnyomozót fogadtunk, mert a rendőrség, hát, hagy ne mondjak semmit. Talán annyit, hogy szart sem érnek. Sőt, még mintha ellened dolgoznának, és tutira nem veled szolidárisak, mert nem kenyérről van szó. És óhatatlanul egybevetik magukat Veled, hogy Neked mid van és nekik mi nincs..

A magánnyomozó végére járt a dolognak, amerikai útját is fedeztük. Tudom, hogy hol van a két Munkácsym és nem érek vele semmit. Ráadásul az országból is kivitték, tehát ha úgy veszem, a nemzeti vagyon is károsult. És bizonyítani nem tudok semmit, nekem elhiheted, hiszen a férjem ügyvéd. Pedig tudom, hogy az az ismert gyűjtő lopatta el, és vitte ki, akinek annyira fájt a foga a képre és ezt nem is palástolta.  De tehetetlenek vagyunk, sőt, még az is megeshet, hogy én húzom a rövidebbet, ha sokat vádaskodok. Itt már nem számít a pénz, semmi sem számít, csak tiéd legyen amit akarsz, ezért szép lassan szoktatom le magam a műkincsekről. Soha többé nem veszek semmit és szép lassan messze kerülnek tőlem ezek a dolgok. Egyszer élünk és az élet olyan rövid. Ezt Neked is javaslom. Hibáztam, nagyot hibáztam akkor, amikor az utcáról befogadtam egy embert, aki mindenáron a kertemben akart dolgozni.  Elmondta, hogy Erdélyből jött, nincs munkája, pedig minden nap ott van a Moszkva téren. Szerény volt és megnyerő. Nagy a kertünk, mindig van benne munka, így hát jöjjön. Olyan jól dolgozott és olyan udvarias volt, hogy tartóssá tettem a kapcsolatot. Egyszer átugrottam a boltba és a kulcsaimat a kerti asztalon hagytam, de mindez csak utólag tudatosodott bennem. És ezt követően a fiatalembernek hirtelen távozhatnékja támadt, haza kellett utaznia Erdélybe. Mi meg elutaztunk szabadságra. Az ajtónkon keresztül raboltak ki, mert a rablóknak volt kulcsuk a házunkhoz, ahol otthonosan mozogtak, mert még a riasztó kódját, a benti mozgásérzékelők ki-be kapcsolóját is ismerték a rablók. Ma már arra is világosan emlékszem, hogy milyen körülmények között jegyzetelt a fiatalember, csak én elhittem, hogy a teendőit és az ötleteit írja, amit meg szeretne valósítani a kertemben.

A biztosító egy forintot sem fizetett, mert nem volt betörés…

Találkozzunk, személyesen, de ne erről beszéljünk. A régi Ancsát akarom. Szólj, mikor bejössz Pestre és valahol összefutunk.

Betörésem margójára

Vannak olyan dolgok az életben, amit az ember igazából csak akkor hisz el, ha megtapasztal. Ha átéli mindazt, amit anno rémregényekben olvasott, manapság meg nap - mint nap a tömegkommunikáció által lát, vagy hall. Olyan dózisokban, hogy a veleszületett emberi reflex alapján gyakorlatilag immúnissá válik a rémségek tömény eszenciájától, miközben megszépítő messzeségnek tűnő lidércfénnyel hárítja el magától a borzalmakat, egyfajta felülemelkedéssel: szörnyű, de azért jó, hogy mégsem én vagyok a szenvedő alany.

Betörtek. Elvitték a múltamat. A vagyonomat.

Az összes aranyat, amit családi ékszernek hívnak.

Négy generáció üzenetét, két világháborút megjárt földalatti elrejtését magán hordozó, egyesek szerinti holt tőkét, ami átörökíti az ősök és utódok közötti kötelesség-tisztelet örök-érvényűségét. Egy pillanat alatt semmivé lett a milliókban tárgyiasított, de igazi értékét becsülni lehetetlen vagyon, ami igazi értékét csak akkor képes megmutatni, amikor már nem birtokolom. Úgy tud fájni, hogy azt hiszem, hogy belehalok…

Örülj, hogy nem vágtak fejbe- szól az egyik vigasz, míg a másik az egészségre apellál: de legalább nem vagy beteg. A tragédia műfaja is belekeveredik a jóakarók vigaszába, miszerint a gyermekeiddel sem történt baj. S eközben megtapasztalod az elcsépelt frázis üzenetét, hogy mennyire relatív ez a vigaszduma.

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor megláttam a terasz kétszárnyas vasajtajának elvágott és visszahajlított rácsait, a deformált rést, a lyukat, amin bejött vagy bejöttek azok, akik nem az én fajomhoz tartoznak. Lehet, hogy emberszabásúak ugyan, de nem emberek, mert az emberhez, mint emberi teremtményhez hozzátartozik a lélek. Az a megfoghatatlan valami, amitől ember az ember. Ami megkülönbözteti őt a többi élőlénytől, s amire azt mondta az egyik nagy, hogy „sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb.” S aminek igazságát az utóbbi időben én már megkérdőjelezem. Ezen kétségem nem saját traumám hatására alakult ki, nem, ez már régen bugyog bennem. Különösen akkor, amikor azt hallom, hogy munkában, tiszteletben megöregedett idős embereket vernek agyon fillérekért, amikor megkínoznak pusztán élvezetből másokat, szóval, amikor ölnek, rabolnak, de akkor is, amikor állatokkal kegyetlenkednek.  Összegezve: amikor a gyengébbeken diadalmaskodnak, mert az még ráadásul a gyávaság taknyát is hordozza. Nem, ezekkel sem egyenrangú, sem egyfajú nem vagyok. És ilyen hangulatomban szemrebbenés nélkül aláírnám az igent a halálbüntetés visszaállítására, s minden demagóg liberálist kiköltöztetnék egy olyan szigetre, ahol megtapasztalhatná mindazt, amit maximum elméletből ismer. Vagy onnan se, de járatja a száját, mert azt hiszi, hogy ez a szerve ezért van.

Szegény Kati néni, Csanád unokám dédanyja, aki már egy pár éve a béke szigetén van – az isten nyugosztalja – azt nem tudta feldolgozni, hogy itt a Szamárhegyen a fehérneműi között turkáltak, és ezáltal, mintegy megbecstelenítve, közszemlére tették ki azt, ami az Ő értékrendszerében abszolút tabu, egyedüli kizárólagos intim szférája. És miközben az ellopott  családi ékszerekről nagymamakorú leányainak csak annyit tudott mondani, hogy: lányok ezúttal már nem örököltök, s ezen ellopott ékszerekkel  kapcsolatban sírba vitte elfojtott, soha ki nem beszélt fájdalmát,  a fehérneműs szekrényébe még egy pár évig be kellett nyúlnia és így nap-mint nap keresztre feszíttetett önmaga tisztátalanságának kényszere alatt.

Én is valami ilyesmit érzek.

De én nem a bugyijaim miatt, már csak azért sem, mert nekem oda nem nyúltak, nálam tutira megtalálták mindazt, amit értéknek hívnak. Különben is egy generációval Kati néni mögött vagyok, de az is lehet, hogy csak egyszerűen szemérmetlenebbnek születtem.

Én azt nem tudom feldolgozni, hogy itt ül vagy ültek ezek az elvetemült férgek, sunyin gyáván alattomosan kihasználva a távollétet és szelektálnak: ez kell, ez nem kell, ez arany, ezüst schillingérmét  nem viszek, mert segg vagyok és nem ismerem. Kifordítják évszázados lakhelyükről a féltve őrzött családi emlékeimet, zsebükbe gyűrik, mint a kapcarongyot vagy taknyos zsebkendőjüket, és húznak kifelé sajátságos orgazmusukkal, kapás volt, jó nagy, és kéjes örömüktől megrészegülten még jó nagyot rúgnak az ékszerek dobozának tetején egyfajta álcaként meghúzódó valamennyi orvosi leleteimbe és zárójelentéseimbe, meglehet pont az artrózist mutató röntgenleletembe, amitől általuk- ha jelképesen is - de még bénább vagyok..

Nálam nem borogattak, nem húzogattak. Bejöttek hátul a teraszon, fűrésszel kivágva a vasrácsot, át a nem kicsi nappalin, be a fürdőszoba melletti kis dolgozószobába, ott férjem íróasztalán megkeresve a valutát, ami a mindennapi használatra jó, ha kéznél van, hiszen Bécs, Pozsony közel van egy polgári kávéra. Majd fel az emeletre, be az én hálószobámba és az éjjeli szekrényem alsó részében, a kórházi leleteimtől karöltve található dobozból kivettek mindent, ami arany.

„Miért volt egyben? Miért nem tette széfbe? Miért nem volt biztosítva? Megannyi rendőri kérdés és megjegyzés.”

És valóban. Miért is nem?

Mindegyikre van – számomra legalább is evidens – válaszom, és írással foglalkozó egyén lévén ki is fogom részletesen fejteni, de az a jogi érv, miszerint folyamatban lévő ügyről nem nyilatkozom, esetemben is érvényes. Már csak azért is, mert látok, tapasztalok olyan jelenségeket, amelyekről kötelességem írni, mert közösségi ügy, és nem személyes. És ha már újságíró is az ember, akkor legalább ezzel szolgálja az ügyet.

Elöljáróban csak annyit, hogy környezetemben légvonalban 150 méteren belül az elmúlt másfél évben 11 betörés volt, tőszomszédoméknál háromszor. Valamennyi esetben a tettes ismeretlennek bizonyult, és a betörést követő 60 nap után kaptak erről hivatalos értesítést. ( Rendőrségi jegyzőkönyvek másolata személyes utánajárásommal nálam) Ez alatt az idő alatt semmilyen idézéssel, az üggyel kapcsolatosan bármilyen kérdéssel nem kereste a meg őket a közrend biztosításáért felelős rendőrség. Miközben hallom a közszolgálati rádió „közbiztonsági napjának” apropóján, hogy a viktimológia -…tudomány – alaptézisnek tartja az áldozatok tájékoztatását, mert bizonyítottan ez segíti a veszteségérzetük feldolgozását.

Kérném azokat a lakosokat, akik személyes érintettségüknél fogva úgy érzik, hogy szeretnének még foglalkozni, illetve tenni az őket ért sérelmeik, veszteségeik miatt, nevemre szólóan tiszteljenek meg visszajelzésükkel a szerkesztőségen keresztül. Köszönöm

(Rövidített változata a 2011.október 21-én megjelenő Szentendre És Vidéke című önkormányzati lapban jelenik meg, ezért a szerkesztőségi kontakt )

Részletek a közösségi oldalra érkező ezirányú helyi  észrevételekből:

*

Facebookra írtam:

Üvölt bennem a tehetetlenség és a fájdalom, s a "mert nem tudok mást" kényszermagatartásaként itt osztom meg, hogy tegnap nagytakarítást végeztem a teraszon, először a betörés után, és a lócán- amit a A/3 as méretű 80 gr-os matt műnyomó papírra nyomott régi remittenda szaklapjaim takarnak, a férjem becsúszva az újságok között talált egy vasfűrészlapot szólóban. Ilyen soha nem volt a háztartásunkban, mi elektromos fűrészt, vagy nyeleset használunk. Tehát nem flexxel vágták le a rácsot, hanem ezzel a kis lap-fűrésszel, amit bizonyára akkor tettek le, amikor a nagy kerítéskaróért mentek, mert a rácsokat szét kellett feszíteni. És itt hagyták véletlenül, mert arra összpontosítottak, hogy a karót visszategyék a helyére. Hívtam a rendőrséget, mert ezen 100 %- os nyomok lehetnek, amik csak az övék. És a kört is szűkíthetné, mert nem nagy kellékre utalnak. Érdektelen, közömbös hang: "jó majd kimegyünk"- de érezni lehetett, hogy fárasztom az illetékest és legjobb lenne, ha eltűnnék a p....-ba. Azóta is jönnek. Valóban szolgálnak és védenek???  Tehetetlen vagyok, hiszen még a magánnyomozó is csak akkor léphet, ha az ügy a rendőrség részéről lezárul, mert ilyenek a törvényeink. És egyfolytában éreznem kell: BOCSÁNAT, HOGY BETÖRTEK ÉS ELVITTÉK A VAGYONOM, ÉN TEHETEK RÓLA, MERT MINEK GONDSKODTAK ŐSEIM!

Válaszokból szemezve:

Gabó írja: - Ancsa! Próbálj valamelyest megnyugodni, bár elfogadom, hogy ez most nehéz. Igen, talán a tárgyaktól nem kellene annyira függened, bár a generációkon keresztül kapott tárgyak pénzbeni értéke nem kifejezhető, főleg akkor, amikor ilyen mocskos módon veszti el az ember azokat.
Ha megengedsz egy javaslatot, szereltess elektronikus riasztót mindkét házba, a vége valamelyik hiteles őrző-védő céghez legyen bekötve. Ha nem teszed ezt, a festményeid is sorra kerülnek, mert arra téves gondolni, hogy a rács meg tud védeni. A rács arra jó, hogy amikor alszotok, védelmet nyújtson, hiszen a betörése zaj nélkül lehetetlen. Ugyan akkor dőreség arra gondolni, hogy ha világos nappal valaki hátul az udvarban flex-el levágja, a szomszédoknak ez fel fog tűnni, és csapatostól mennek megnézni, ki barkácsol és mit. Környékemen is gyakran dolgoznak, s még sosem jutott eszembe, hogy megnézzem,mit csinálnak...
A rendőrség/ügyészség pedig már csak ilyen, ha nem lehet a cselekményt az mszp-hez kötni,igazából senki sem foglalkozik most ilyen "apróságokkal" hogy valakit totálisan kifosztanak, vagy nem mer éjjel kimenni a kertjébe... Igaz, belügyminiszterünk szerint két hét alatt rendet csinált, de akkor, amikor a rendőrséget egyszer azért basztatják, mert van rajta sapka, egyszer azért, mert nincs, igazából nem is nagyon tudnak az ilyen esetekben tenni semmit, s talán ezért nem is nagyon akarnak..
Nagyon meglepne, ha valami is előkerülne az ellopott ékszerek közül, de a remény hal meg utoljára, s esetenként a véletlen is segíthet. Sosem lehet tudni. Sajnállak Benneteket, de az arany ugyan olyan kacat, mint más fém, úgyhogy ne emészd emiatt nagyon magad, gyermekeid jól fogták meg a problémát!

Válaszom gabónak: Mivel ezidáig semmi életjelet nem adtak, nem kerestek, hívtak, és én a portai szolgálatuknál nem jutok tovább, ma felhívtam érdeklődni, hogy hogyan áll az 1661/es  ügy és ki az előadója. Nagy nehezen megtudtam. Egész nap hívogattam, és nagy nehezen tudtam vele fél 3-kor beszélni, mikor közölte - egyébként kedves volt és szerintem kb. 25 éves -hogy még nem foglalkozott az üggyel. Megkérdeztem, hogy ott van e az a paksaméta, amit élve feljelentés-kiegészítési jogi lehetőségemmel, aug.8-án bevittem személyesen, mellékletekkel ellátva,  lefotózva mindazt, amt reggel találtam és ők- éjjel lévén a helyszínelésnél nem. Mire mondta, hogy nem tudja miről beszélek, mert hozzá semmi nem jutott. Mondtam, hogy itt van nálam az átvétel pecsétje. Sőt: a helyszineléskor azt mondták éjjel a nyomozók, hogy a lopás értékének nagysága miatt le fogják adni az ismertető jeleket az őrsnek az ország minden részére. Az  ügyem előadója mondta, hogy nem tudja miről van szó. Kérdeztem, hogy a térfigyelő kamerákat a városban, amit a Közterület fenntartó üzemel- miért nem kérték el, hiszen beszéltem a felügyelet vezetőjével és sajnos nem szokásuk. Csak hallgatott.
Beültem a kocsiba, és jól összevesztem az ügyeletes tiszttel, mert azt mondta, hogy nem tartozik rá, hogy mi lett a pont egy hete leadott mellékletekkel. Mondtam, hogy mindössze az emeletre kellett feljuttatni, mire ő azt nyilatkozta, hogy nem szorul tanácsra.

Zita írja: annyit gondolok rád...tudom mennyi veszteség ért, és milyen nehéz túltenni magad rajta...de féltelek...ne hogy az egészséged rovására menjen ez a sok idegesség...
..találtunk egy nagy nagy német juhász kutyát...nem akarod házőrzőnek?...ha meglátják, átmennek a másik oldalra, olyan félelmetes, pedig egy tündér aranyos kutya...(a macskákat nem szereti) ...ötletem sincs, hogy mit tehetnél, az biztos, hogy a rendőrökre nem számíthatsz...ez tapasztalat...nem őriznek, és nem védenek.....ha tudok valamit segíteni szóljál..megyek veled nyomozni
..ja..mégis csak van ötletem...a dolgaid után kell nyomozni, hogy azokat hol lehet eladni...ha rálelsz valaminek a nyomára, akkor lehet visszafele követni a szálakat..és publikáld mindenhol, hogy milyen lehetetlen a rendőri hozzáállás... ...igen...a fiaid a gyakorlati részét látják, de nem ők élték meg, nem értik a pszichéjét a veszteségednek...amikor az ember múltját rabolják el, azt nem egyszerű feldolgozni...de ennek ellenére azt mondom, hogy ki kell dolgoznod valami technikát, túlélésit, mert többet is veszíthetsz a tárgyaknál, emlékeknél, az lelki és fizikai egészségedet...szép sorban csomagold be a veszteségedet egy díszdobozba, és rakd a lakás eldugott részébe(képzeletben), vagy egy fa tetejére...olyan helyre, ahol senki, de még te sem tudod könnyedén megtalálni....és amikor már biztonságban tudod őket a lelkedben, akkor a tudatoddal kereshetsz tovább...ne hagy abba a zaklatásukat a rendőröknek...tegyék csak a dolgukat...csak szólj mit kell tenni...szívesen beállok a sorodba...

Én: Járom a szomszédokat, begyűjtöm tőlük a "tettes ismeretlen" rendőrségi végzést, és az eltulajdonított tárgyakból következtetek az elkövetői körre....pld: ki visz el vízszíntmérőt? válasz: az, aki építkezésen dolgozik. Ki visz el januárban konzerveket? hasonlóképp teszek itt a környezetemben..... Ki visz el januárban konzerveket? Válasz: aki éhezik, nem vezet háztartást, és ilyenkor még alkalmi munka sincs. Miért van az, hogy nyáron viszik el az ékszereket a pénzt, télen beérik kis dolgokkal is? Mert télen az állandó lakosok többnyire otthon vannak, és be kell érniük a vikendházakkal.
Ahol megakadok: az az orrgazda kör.... Mobiltelefonokra és laptopokra vonatkozóan találtam kettőt, akiknek nevét beadtam a rendőröknek. Ékszerekre nincs találatom...

Zsuzsi: ékszert legkönnyebben a zálogházba lehet betenni...ott nem marad semmi nyom, csak az ékszer, amit aztán hónapok múlva elárvereznek...irány a zálogház...mondanám a rendőröknek...már csak azért is, mert ott rögtön pénzhez jut az illető, és nem kell vevőt keresgélni

Mariann: Ancsurkám, egy kedves ismerősöm azt mondta írjam ide "amíg mogyoróval fizetnek, addig majmokat kapnak" A sok lejáratásnak ez lett a vége, a a betörőknek előbb adnak igazat mint a sértettnek .....

Én: Mariann, ez így egy ördögi kör. Arról nem is beszélve, hogy ilyen alapon egy baleseti sebész is leülhetne kávézni, mondjuk akkor, amikor külön hozzák be a sérültet és  a kezét. Vagy a lábát. (Mindkettőre van példám, és ír és jár a balesetes.) Miközben a Traumatológián köztudottan nincs paraszolvencia. Igen. Arra én is gondoltam, hogy kifejezetten hátrány esetemben, hogy jobb oldalról a szomszédom is én vagyok. Azaz mindkét ház a miénk..

Lara:Drága Annám! Vigyázz magadra, mert bekattansz, tapasztalatból mondom, végtelen a fájdalmunk és a tehetetlenségünk, és a rendőrség csak díszlet ebben az országban. Viszont, ha Szentendrén hatvannal közlekedsz a kocsiddal ötven helyett, azonnal megbüntetnek.,

Dénes agyrém...

Katalin Én hetekig nem tudtam meglenni otthon, előtte két héttel az irodát pakolták ki! Ja és a nyomozók engem követtek közben, hátha Önbetörés volt-e. Tudod itt a belvárosban közvetlen falszomszéd mellett én sem gondoltam,hogy simán kipakolnak..

Lara: "Nem felmentésként, de a szentendrei rendőrökkel még mentős szekundáns korszakomból - rövid idő, már felejthető bizonyos morális okok miatt - sok információt kaptam. Pl. azzal indokolták passzivitásukat bizonyos rablási ügyekkel kapcsolatban, hogy amikor végre elkapják a bűnözőket, egyéb bűnscselekmények kapcsán is, hatalmas a siker élményük, ám a tárgyalást követően szabad lábon látják a bűnözőt továbbra is rabolni, gyilkolni, mert mint mondták, a jó ügyvéd jó pénzért mindent megold. A legabszurdabb történet még Szentendrén újságírói időszakomból származik. Az akkori ügyésszel elég jó barátságban voltam, több riportot követően, aki elmondta, hogy Szentendrén elkaptam egy tizenkét tagú gépkocsi lopásra berendezkedett barna bőrű etnikumhoz tartozó bandát, és az ügyvéd a haját tépte, amikor meglátta, hogy a húsz-harminc milliós értékű lopott autókkal jöttek a tárgyalásra, "természetesen" felmentették őket, az ügyész pedig deprimáltan vette tudomásul, hogy akinek sok pénze van, milliókat tud fizetni a sztárügyvédnek, nyertesen kerül ki a legmocskosabb"

Kristóf: Borzasztó! A felháborodásomat csak fokozza, hogy a magyar rendőrségre gyakorlatilag nem számíthatsz. Nagyon halkan kérdezem, valamiféle riasztó, pláne valahová bekötött rádiós rendszer nem volt? Vagy nem volt bekapcsolva?

Ki illetve lemaradtam saját magam helyzetjelentéseitől. Ennek több oka is van: legfőképp talán hogy kevesebb az időm. A kerti munkák is megsokszorozódtak, de az eredmény visszaköszön, fel is teszem mindkét közösségi oldalamra, kielégítve ezáltal exhibicionista egomat.  (Nálam az iwiw jött be, de hogy haladjak a korral Facebookkolok is...) Szóval pompáznak a virágaim, ami igen nagy sikerélménnyel tölt el, ugyanis eleddig nemigen tapasztaltam, hogy amit elültetek ki is kel.....

Papa - mármint a férjem - ragyogóan adaptálódik platina csípőprotéziséhez. Sportos alkat lévén veszi a kihívásokat és egyfolytában biztat, hogy kövessem a példáját. Nem hiszem, hogy tudnám. Sokkal nyafogósabb vagyok nála, bár ez enyhe kifejezés, mert jobban fedi a valóságot, ha beszarinak nevezem magam. De majd meglátjuk, hiszen a "szükség törvényt bont"- tartja a mondás.

Haladok a Sóstói út 53.-című könyvem II. kötetével: a Ko/ó/rtörténet- tel. Betördelt formában már a lektornál van. Ez sziszifuszibb munka, még akkor is, ha csak fele az első kötetnek. De száraz, régi dokumentumokat kellett felkutatni és olvashatóvá formálni, úgy, hogy megtartsa dokumentum lényegét. Ezáltal lesz kerek az egész, már ami Édesapa kéziratát, emlékét és ez évben születésének 100.-dik megünneplését illeti. Részemről ennyi tellett és azt hiszem, ez kölcsönösen elegendő.  Most Édesanyám következik: A színésznő és leánya tényirodalmi visszaemlékezést elkezdtem, bár ez rázósabb. Mert nincsenek írott emlékeim, így memóriámra hagyatkozhatok csak, amit nemcsak a 42 év, amióta Ő nincs, homályosít el, hanem a könnyeim. Amik akaratlanul öntenek el és ez nemcsak feltétlenül korom függvénye... Sokkal inkább lelkiismereti történéseké.  De talán így van ez rendjén. A nyíl itt mindíg előre mutat: azt adom én vissza a gyerekeimnek, amit tőle kaptam és fordítva ez nemigen működik. És nem számonkérhető tényező...

Közben születőben van a régi időkben végzett ismeretterjesztésem aktualizált könyvi formája, az "Azt mondják, hogy..." Nóra, akivel most együtt dolgoztam a Ko/ó/rtörténet művészi kivitelezésénél, meggyőzött: a Lélekbuvár most menő sorozatai- aminek címlapjait ő tervezi -kevésbé érdekesek, mint az én Szabad Földben  - 1983-86 - megjelenő sorozataim.  Hát, nem mondom, jóleső érzés ezt egy mai fiataltól hallani, úgyhogy meglévő üresjárataimban régi énemet kóstolgatom, miközben átélve azokat az időket, csodás dolog újra fiatal anyának lenni... Merthogy a konkrétumokat anno onnan  indítottam... Köszönet Nórának.

Csapongnak a gondolataim, persze ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy repkednek az események.

A Stílusváltás 2- gondolatsorához annyit: hogy megtettem a szükséges lépéseket. Persze, amik max. tőlem telhetőek.  Erről majd később, amikor lezárhatom az ügyet. Már ha lezárhatom, hiszen  ebben a témában csak a magam személyét illetően lehetek kompetens. De ha nem tehetek ez ügyben semmit, akkor magamban is el fogom fojtani, és betudom Remarknak, miszerint: a helyzet változatlan...Keleten Nyugaton egyaránt....

Viszont az Életjel 2-témában van előrelépésem.Vass István Zoltán március 23-án a Lánchíd Rádió Történetem-Történelem címmel egy órás műsort készített a Sóstói út 53. című könyvből. A könyvrészletek - kb.7 - művészi felolvasását megszakítva engem, mint gyermeket kérdezett az adott történelmi időszak megélését illetően. Nagyon jól sikerült, és már az önmagában nagy dolog volt, hogy a 820 oldalból ki tudta úgy válogatni a részleteket, hogy ezzel aktuálpolitikai műsort hallhattunk. Folyamatban van a rádióműsor bekérése, amikor ez birtokomban lesz,  és feltehetem a honlapomra, jelzem. Vass István volt olyan kedves, hogy sms-ben is értesített arról, hogy a műsor visszhangja Amerikából is elérte a Rádiót, mert hallható interneten és gratuláltak. Jó érzés ez nagyon, és odaát bizonyára örül Édesapa a kárpótlásért...

Na de mennem kell, mert hallom, hogy a férjem is mocorog...Ma 2 hete műtötték, csoda ügyes

Miközben gyógyulunk- egyre jobban hülyülünk.

Papa már gyalogkakukk: a járókát szép lassan felváltja a mankó. Persze még csak módjával, hiszen tegnap volt egy hete, hogy megkapta csípőprotézisét és a terhelhetőség, mármint a lábának, odább van. Még mindig tiltott a 90 fokos dőlésszög, nagydolog csak félálló helyzetben, emelvénnyel, és mint ahogy lenni szokott: minél jobban vagyunk, annál jobban unjuk a banánt... A türelem fogyóban, a diéta elviselhetetlen, a jobb közérzetért némiképp rá kell segítenem. Tegnap este rántott csirkével, nesze neked purin és pirimidinmentes étek. Adtunk a koleszterinnek. Persze mindez orvosi felügyelet mellett, hiszen papa több, mint 40 évet  áldozott e mesterségnek. Így neki ezen a téren szabad mindent. Hiszen látott-tapasztalt éppen eleget ahhoz, hogy minden igaz és minden mindennek az ellenkezője. Láttunk már megyei főorvost  ötven évesen három hónap alatt meghalni tüdőrákban, miközben soha nem szívott, és láttunk látunk majd kilencvenéves labordokit, ki napi két dobozzal tartósítja magát, miközben  szobájának falán a No sport felirat függ.

Hát így van ez. Meglehet, azoknak van igazuk, kik hangoztatják: sorsod odafönn eldöntetett.

Szóval hülyülünk. Pontosabban hülyülök. Legalább is én: egyes szám, első személyben. Attól a felismeréstől, hogy nem változik a világ és nincs új a nap alatt. Olyan traumatikusan szembesültem ezzel tegnap, hogy igazából még nem is tudom kivetíteni magamból. Megakadt a torkomon, s az emésztetlen nagy darab oxigénhiányos állapotot eredményez, amelytől nem kap elég oxigént az agy és ettől beáll a hülyülés.

Talán holnap. Vagy azután.

Addig is: emlékpontok és audiovizuális emlékezés. Ez egy EU-s projekt, amit azért írtak ki, hogy a most felnövő ifjúságnak legyen némi ismerete arról a múltról amit nem, vagy nem úgy tanítottak, tanítanak az iskolában. Egy másfajta történelmi ismeretet és tényanyagot hivatott megszólaltatni, úgynevezett beszélő arcokkal. Orális Hystory a műfaj címe, ami elméletileg nem azonos az orális szexszel, bár az esetemben ez utóbbi erkölcsösebb. Lehet, hogy pechem volt, hogy pont ott és azt a pofát nyitottam meg a központi web helyen, de hát istenem. Ez van. Hívom ez ügyben az illetékest. Bár túl sok pozíciót tölt be, miközben legfőképp saját magát menedzseli, de nyomot kell hagynom arról, hogy az én olvasatomban nem azért áldoz euromilliókat az Unió, hogy azok emlékezzenek, akik évtizedeken át megszabták, merre hány méter. Tudom, hogy szelektív a memória és azt is tudom, hogy Biszku szerint ő maga az angyal, aki semmi rosszat nem tett, és áldás övezte útjait, de azért mégis. Hátha van olyan fiatal, aki egyetért velem azzal, hogy már önmagában is fizikai képtelenség mindig csak lenni és lenni, mikor Hamletnél is két pólusú volt már maga a kérdés is.

Ma felhagyok eddigi "blogformámmal" és a hétköznapi történéseimet vetítem ki. Ez most Kosztolányi szerint  is indokolt, mert: "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek..." Ugyanis kedden megműtötték Papát, vagyis a férjemet. 37 éve az, az igaz, hogy mindkettőnknek csak hasznára vált, hogy húsz évig vasárnapi kapcsolatban éltünk: Ő Nyíregyházán dolgozott, mi - én és a fiaink - Szentendrén, és Ő hétvégeken járt haza, feltéve ha nem ügyelt. "Így nem maradt egyikünk sem egzisztenciálisan frusztrált", ahogy mondtam anno Nyakas Szilárdnak egy éjjeli rádióműsorában, ahová meghívott vendégként az egyik /Férfi/Gond/olatok - című könyvem apropóján. Te jó ég! Ennek is már lassan 22 éve, hiszen a könyv 89-ben jelent meg, és még melegében kapnak az emberen, akarom mondani a témán. (Tényleg: vajon mi van Nyakas Szilárddal? Dolgozik még az MR-ben?) És hogy lehet az, hogy csak a környezetem öregszik, nálam meg minden változatlan??? Na jó, ezt a témát később kifejtjük...

Szóval Papa. Akasztották a hóhért.... Félt a műtéttől. Persze más az, amikor Őt műtik vagy Ő műt. Pedig maga mögött tud 40 évet, amit lehúzott orvosként a magyar egészségügyben és ez nem semmi. Nem, ezért is volt most legutóbb három szívkatéterezése, miközben lábon kihordott egy hátsófalit, aminek következtében ott szövetelhalást mutatott az izotóp. Az elzáródás most a STENT-jében volt, totál, az aortában. Valószínű, hogy további tágítást már nem bírnak az erek és nyitott műtéttel kell pótolni a rossz vérszállítót, ami az Irgalmasoknál őszi perspektíva. És hogy a csak fizikailag öregedő szív ne cipeljen annyit, adekvát a bal oldali csípőprotézis, mert a bicegés - ami egy baleset következménye - plusz teher.

"Menedzseld saját egészséged"- hangzott el egy tudományos konferencián Bagdy Emőkétől, a nagyszerű mentálhigiénés profasszonytól, amit én most átváltoztatok egészségügyre. Igen, ha nem veszed kezedbe az ügyedet, bizony könnyen lehet, hogy le vagy elmaradsz akár az életedtől is. No azért ne essünk túlzásba: élet helyett kényelem a helyes szó.

Hát ezért utaztunk mi is erre a műtétre oda, ahol 25 év  hűség talán biztosít némi előjogokat.

Biztosít. Abszolút.

Kezdve attól, hogy nekünk nem kínálták fel a "MedHotel"  luxusellátását napi tízezerért, hiszen ez egy olyan újabb formula, ami a nehezebben emészthető kategóriába tartozik, de a kétágyas szoba kijárt és a kollégák figyelme és szeretete maximális. A műtőből kitolva a férjem telefonon show-műsort szolgáltatott nekem, pontosan nem tudom hány szereplője volt az adásnak, a  bariton és a szoprán  egyaránt felismerhető volt a zenei aláfestésben. Jelezte, hogy túlélte és hogy akkora odafigyelésben volt és van része, hogy sajnálja, hogy csak két lába van.... A postoperatívban kedélye egy kicsit alább hagyott ugyan, mert kisült, hogy a saját vérére- akarom mondani fehérjére - allergiás. Egyébként ebben a szűkös időben és vérellátásban nagyszerű találmány a kicsorgó vér felfogása majd sterilrendszereken keresztüli visszacsurgatása, hiszen ez a vér már heparinnal ellátott, tehát ad némi védekezést a trombózis ellen, de hogy valaki elhatárolódjon saját magától, hát divatosan szólva: nem semmi! Százezerből egy, ha elkezd viszketni, majd eltűnik a jobb később a bal szeme és a szája szilikonos paplanszájjá változzon! Rohanás, csődület, ellenanyag a vénába: üdvözöllek kedves pajtás újra itt ez olykor szar, de mégis  nekünk oly kedves földi otthonunkba.

Papa már lent van a szobájában és látni akar. Megyek. Hitelesítenem kell rekordkísérletét: két nappal a pótlás- tódás után platina lábbal- megfűszerezve a csontokat egy kis cementtel,  nem kell nejlontasakba pisilni, megy ez már a klotyóba is, hisz erre van a járókeret. Ezt kell megnéznem, mert azt még nem mondtam, hogy ez az egész attrakció értem - is - van, hogy be tudjam kötözni saját cipőmet....De én  beszari vagyok. No erről és minden másról majd máskor...